Sokszor elgondolkoztam azon, hogy érdemes-e folytatnom az írást és mindig arra jutok, hogy igenis folytatnom kell, magamért. (Magamért, és persze az a legnagyobb elismerés, ha az olvasóknak is tetszik.) Muszáj valahogy leírnom és megfogalmaznom azokat a dolgokat, amik a fejemben játszódnak le. Körülbelül egy éve egy új történet kezdett szövődni a szemem előtt, de a részletekben nem volt biztos, időm se nagyon volt. De most jutottam el odáig, hogy sikerült elkezdenem és papírra vetnem a sztorit. Ajánlom e történet első fejezetét mindenkinek, aki olvasta az írásaimat, aki hitt bennem, aki támogatott, aki szerette a humorom és persze azoknak is, akik soha az életben nem hallottak rólam, mégis megfogja őket az eredetileg könyvnek szánt fülszövegem.


"Azt hiszed sok minden keresztül mentél már? Tényleg azt gondolod, hogy a legnagyobb tragédia, ha egy pattanást találsz a homlokodon ráadásul az iskolabál előtti nap?! Tarpay Téniának nincsenek pattanásai és iskolabálon sem járt soha, de a poklok poklát már ismeri. 15 évesen végig nézte, ahogy meggyilkolják az édesanyját. Egy gyerek volt, csak egy tehetetlen, sokkot kapott gyerek, de fogadalmat tett, hogy megöli anyja - a bíróság által ártatlannak ítélt- gyilkosait. Most 11 évvel később, a kezében a friss diplomával hazatért Amerikából. Nyomozó lett, különleges gyilkossági ügyek megoldásai várnak rá, csak is rá, de fogadalmát nem felejti el. Anyja gyilkosainak fejét akarja, méghozzá tálcán!"

http://buntetlenbunosok.blogspot.com

12. fejezet - Alan Carr és a bájos sztori

- Mi van anyával? - kérdeztem élesen. Mikor nem válaszolt, ideges lettem - Apa válaszolj! Mi történt anyával? - kérdeztem nyomatékosan.
- Minden kezdődik újra drágám, Minden! - zokogta a telefonba. MINDEN!

- Nem! - kaptam a szám elé a kezem. Kattogott az agyam, persze, hogyne kattogott volna. Abszolút képbe voltam a Mindennel kapcsolatban - Hogy engedhetted ezt? - szorítottam eszelősen a fülemhez a kis időre félretartott készüléket.
- Megint az én hibám? Én csak ... - kezdte, majd elhalt a hangja. Idegesen járkáltam fel-alá, majd amikor feleszméltem, hogy lassan a földszinten kötök ki, ha lyukat járok a padlóra, inkább kinyitottam az ajtót és reflexből lesiettem a lépcsőn. Nem érdekelt, hogy Liam a nevem kiabálta és az se, hogy Harry éppen egy szőke lányt (?) terelgetett be a bejárati ajtón. Csak apára figyeltem és folytattam a járkálást immár a nappaliban - Azt hittem minden rendben és hogy nem fog megismétlődni soha, de tévedtem.

- De én ezt nem értem. Az utolsó találkozásunkkor az orvosa azt mondta, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, ha rendszeresen jár az elbeszélgetésekre és a kórházba - magyaráztam apának, vagyis inkább magamnak. És ahogy elhagyta a számat a mondat egyből beugrott.
- Nem - suttogtam megsemmisülten - Nem is volt egyszer sem a kórházban, igazam van?
- Nem, a jelentései szerint nem.
- Ezt nem hiszem el! - dühös voltam. Dühös voltam apára, mert figyelhetett volna jobban rá. Dühös voltam magamra, cserbenhagytam Őt a legnehezebb időszakában és dühös voltam az életre, amiért ilyen sorsot szánt nekünk, nekem, a családomnak. 
- Ez a te hibád is! - szólt bele a telefonba egy hosszabb csend után. Ahogy tudatosult benne, mit is mondott, egy olyan lehetőséget kerestem, amiben kiadhatom haragom és dühöm. És puff. A legközelebb a fal volt, amibe egy jókorát belevertem a puszta öklömmel. Auu.
- Ez meg mi volt? Spens jól vagy? Mi történt? - bombáztak kérdések sorával. Nyolc - Harry eltűnt az ismeretlen vendégével - kérdő, aggódó szempár jártatta tekintetét köztem, a kezem és a fal között. Egyből következtetéseket vontak le és a mimikájuk alapján már javában gyártották az elméleteiket.
- Jól vagyok. Minden oké! - szorítottam ökölbe a sajgó kezem, majd hátat fordítva nekik újra a fülemhez emeltem a készüléket.
- Hol van most? - kérdeztem apát.
- Nyugodtan alszik, nem tudja, hogy lebukott - őszintén tudni akarjátok, hogy éreztem magam? Minden kicseszett kém, akinek a saját anyának a sötét titkait kell kinyomoznia, majd titokban tartania, közben pedig átkozottul felőrli a dolog. Na szép...
- Holnap reggel odamegyek. El kell neki mondanunk! - figyelmeztettem apát, ami annyit jelentett, hogy készüljön fel a legrosszabbra.
- Tagadni fogja, ugye tudod? - elcsukló hangja észhez térített, de tartanom kellett magam, nem egyedül voltam a nappaliban. A fiúk kényelmesen helyet foglaltak a nappaliba és diszkréten hallgatózni kezdtek.
- Persze, hogy tagadni fogja, hiszen függő - értettem egyet vele, majd egy "Holnap találkozunk" után bontottam a vonalat.


- Függő? Kicsoda? - kérdezte Zayn. Lazán elengedtem a fülem mellett kérdését és kisétáltam a konyhába. Könyörgöm, csak ne sírjam el magam! Nem! Erős vagyok.
- Mi folyik itt Spencer? - faggatott tovább Liam. Az emberi természetből adódóan a kíváncsiság egy lát fontosságú éltetőnk, mely mindig velünk van, kísér, támogat és néha akadályoz. De képzeljük a kíváncsiságunktól szenvedők helyébe magunkat. Ugye már nem is olyan jó dolog ez?!
- Nem akarok róla beszélni, oké? - kaptam fel egy kristálypoharat, majd remegő kézzel a csaphoz léptem és megnyitottam azt. Néha-néha hozzáütődött a pohár a fémhez, ezzel egy ritmus féleséget létrehozva, de ahelyett, hogy élveztem volna a vidám hangulatot harácsoló "dobolást", most inkább idegesen elzártam a csapot és megpróbáltam a remegés magamba fojtani.
- Tudjuk Spens, kemény vagy és mindent egyedül próbálsz megoldani, de mi itt vagyunk! Tizenhét éves vagy, lazíts egy kicsit és próbálj meg úgy élni, ahogy a többi fiatal - fogta meg a vállam Liam, maga felé fordított és innen már nem volt visszaút, a könnycseppek úgy folytak végig az állaimig, mint akik már ezer évig fogságban éltek és most meglátták a fényt. A fényt, ami jelenesetemben lerombolta a szívem köré épült sziklafalat, amely áthatolt a lelkemig és ami rávilágított arra, hogy nem vagyok egyedül - Sírj csak! - simította meg a hátam Liam, mikor már a nyakába borulva zokogtam. Megalázónak éreztem a helyzetet? Nos, visszagondolva nem mondanám annak. Egy olyan lány vagyok, aki a megélt majd' tizennyolc évében csecsemőkorától eltekintve csak egyetlenegy alkalommal sírt. Egyszer csak is egyszer, de akkor megesküdöttem, hogy soha többé. Ennek lassan két éve, két éve nem sírtam és két éve annak, hogy kiderült, az anyám alkoholfüggő.

Hogy mit érhetünk függőségén és mikortól beszélhetünk alkoholizmusról, még az orvos se tudta megmondani pontosan. Másfél évig jártunk orvostól orvosig, viselkedésterapeutához, önsegítő csoportokhoz, de anya hajthatatlan volt. A legkisebb probléma megoldását rendszerint a pohár fenekén kereste -persze sikertelenül- és egyre csak lejjebb csúszott a lejtőn. Mi pedig tehetetlenül álltunk a dolgok árnyékában, hiszen nem tehettünk semmit és ezt az orvosok is nyíltan megmondták: "Amíg ő nem hajlandó alávetni magát a kezeléseknek és nem hisz a gyógyulásában, addig a leszokás esélye egyenlő a nullával!"  És hogy mi hozta meg a nagy fordulópontot anya életében? Nos, az én voltam. Jobban mondva, az hogy bejelentettem, jelentkezek az FBI különleges ügyosztályához. Mintha fejbe vágták volna, olyan gyorsan és hirtelen tisztult ki az agya és tette le az üveget végleg... vagyis csak mi hittük azt, hogy végleg. 


- Biztos képes vagy rá? - szorította meg a kezem biztatóan Harry. 
- Persze, csak ne tegyenek rám több púdert mert megfulladok! - sikoltottam fel, amikor a sminkes csaj megint egy pamaccsal közelített felém. A srácok csak egy jóízűt nevettek és nem is foglalkoztak azzal, hogy én próbálok menekülni a szempillaspirálok serege ellen. Hát mit mondjak, nem vagyok hozzászokva. 
- Mindjárt kezdünk - kiáltott be az ajtón egy szerkesztő, majd tovább is viharzott. Megkértem mindenkit, hogy kicsit hagyjon magamra, össze kell szednem magam. A tükörből egy kicsit túlsminkelt lány nézett vissza rám, messze magam mögött hagyva a természetes megjelenésemmel. Több vakolat volt rajtam, mint egész életem során, de most ez legyen a legkisebb gondom. Elmondjam mit láttam még? Egy kialvatlan szempárt, egy menthetetlenül lefelé konyuló ajkat és egy lelkiekben összetört lányt, akinek most egy hatalmas vigyort kell varázsolnia az arcára, hogy Alan Carr-ról még a gatyáját is lemosolyogja.
- Üdvözlök mindenkit ezen a gyönyörű szép napon! - kezdte meg vidáman a műsort Alan, majd hirtelen a füléhez kapott, és kijavította magát - Ja, hogy esik?! Akkor ezt jól elszúrtam - mosolygott magán, majd hatalmas tapsvihar közepette folytatta mondandóját - Vagy talán nem is tévedtem! Hisz még egy esős napot is feldobhat az a tudat, hogy Anglia öt legszexibb pasija itt van valahol a stúdióban és egy gyönyörű hölgyet is hoztak magukkal - fütyülés, taps és sikoltozás tört ki a stúdióban és mindenki türelmetlen volt.
Egy monitor előtt álltunk, ahol a műsorvezető vidáman csacsogott az időjárásról, majd a banda sikeréről és még Isten tudja miről, amikor végre már elkiabálta magát:
- Üdvözöljétek a One Directiont és Spencer Morrist! - ugrált izgatottan és a közönséggel skandálta a banda nevét. Huh, még egy rajongó! Sorban mentünk le a legendás lépcsőfokokon, én Harry és Niall között lépdeltem. Niall keze merő véletlenségből, ugyanis biztos az volt(?) a derekamra vándorolt és óvatosan, mintha lökni, de ugyanakkor védeni próbálna, egy ideig ott is maradt. 
- Helló fiúk! - ölelte meg őket Alan, majd engem is bevett a sorba és kaptam egy hatalmas mackós ölelést. Sorban leültünk és megdöbbenve figyeltem, hogy a közönség még mindig állva tapsol. Mosolyra húzódott a szám, és ez alatt a műsor alatt nem akartam mást, csak elfelejteni, hogy ki vagyok és honnan jöttem. És hát el is kellett, hisz nem mondhattam, hogy "Hello, én vagyok az az FBI-os, aki megpróbálja megmenteni a kedvenceitek életét és akinek mellesleg alkoholista az anyja"
- Mond Harry, még mindig buknak a lányok a göndör hajra? - kezdett csevegni Alan. A fiúk könnyen felvették a műsorvezető által görgetett fonalat, de nekem beletelt egy időbe.
- Nos, azt hiszem - mosolygott kacéran a közönség soraira nézett, lazán megborzolta fürjeit, mire újabb sikítások töltötték be a teret.
- Ez abszolút igent jelent! - röhögött fel Zayn. Aztán telt az idő ők sztorizgattak, a közönség rendszerint minden megmozdulásuk után sikoltott és kiabált, én pedig néha-néha felnevettem, olykor halkan, de volt amikor hangosabban.

- Nos, Spencer - fordult hozzám hatalmas vigyorral Alan, én pedig körülbelül ugyanakkorával vigyorogtam vissza rá, de valójában lélegzetvisszafojtva vártam kérdését, észrevételét, beszólását vagy bármijét - Azt hiszem te vagy a legnagyobb rejtély a directionerek számára, mertugye sokan mondják, hogy ők bármit képesek kideríteni, ha a kedvenceikről van szó, kivéve téged, nem tudják ki vagy, hogy kerültél a fiúk közelében és egyáltalán milyen szerepet szántak neked az életükből - tette keresztbe a lábát és várakozással telve kulcsolta össze ujjait a térdén. Fészkelődtem egy kicsit, majd nagy levegő és...
- Ez egy egyszerű véletlen volt - nevettem fel természetességet sugallva és tovább folytattam a srácokkal és George hadnaggyal jól kitervelt és átbeszélt sztorit, miszerint Louis régi ismerőse vagyok, és véletlenül pont abba az utcába költöztem be, ahol a banda közös lakása van, majd egy nap összefutottunk a közeli kisboltba, felismertük egymást és a többi jött magától.
- Ez igazán bájos - mondta elismerően Alan.
- Szerintem is - mosolyogtam, habár nem a sztori bájossága miatt, hanem inkább a hihetetlensége okából. 
- Szóval te és Louis?! - vonogatta a szemöldökét, mire minden nőnemű lényből kitört a csalódott sóhajtás.
- Ó, nem! - szólalt meg hirtelen Niall. Louis, Alan, a banda többi tagja és én is kérdőn kaptam felé a fejem. Ez meg mit csinál?
- Ajjaj, úgy látom valaki féltékeny! - kacsintott felé Alan, majd elnézést kért és bejelentette, hogy reklám következik és persze a szokásos duma: "Nehogy elkapcsoljanak, azonnal jövünk vissza!" 

11. rész - nem vagyok jó neked!

- Nyugalom uraim! - csitítgatta őket Carlos. A fiúk abbahagyták a kiabálást, vádaskodást és a megvető pillantásaikat elkapták rólam. A maffia főnök felé pillantottak - Én lennék a legelső ember, aki megtudja, ha Spencer kisasszony átállna a sötét oldalra, de sajnos ez nem így van. Kíváncsian várom látogatásuk okát. Foglaljanak helyet! - az egész raktár sóhajoktól zengett. A megkönnyebbülés sóhajaitól. Feszültek voltunk és már nem igazán vagyok biztos abban, hogy jól cselekedtem, amikor kitaláltam ezt a -valljuk be- eléggé merész tervet. Dobjuk őket egyből a mély vízbe! Nem is őket kellett volna beledobnom, hanem Claudiát, persze ha néha előbukkanna egy kis kiképzésre máris könnyebb dolgom lenne. Se híre, se hamva.
- Mikor állt le? - kérdeztem egyszerűen. Salinas meglepetten nézett rám aztán a fiúkra és olyan kacagásban tört ki, ami a csontomig hatolt. Éreztem, ahogy a gonosz kacaj leér a lábujjamig, majd vissza fel a fejembe, ahol újra és újra felharsant.
- 20 éves voltam, amikor leálltam a drogokról - válaszolt.
- Jézus Mária - emelte az ég felé tekintetét Louis.
- Jól kezdődik! - nézett Liam Zaynre.
- Az oké, hogy maguk elcsevegnek, hogy milyen volt anno 1960-ban de ehhez mi miért kellünk? - állt fel Harry indulatosan. Az idegeik kikészültek, az én hibámból, de sajnos ezt csak így lehetett megoldani. Nem volt más választásom. Magamat is bajba sodortam, ugyanis ha megtudja a hadnagy mit csináltam, akkor nem hiszem, hogy tárt karokkal fogad majd az irodájában. Eljátszottam már pár esélyemet, és ha ezek után nem kapok újat, akkor iskolai végzettség és munka nélkül fogok utcára kerülni. Hisz az egyetem is elúszott és nagyon úgy tűnik, hogy a munkám is éppen most húzza fel a horgonyt, én pedig ott állok a kikötőben egy fehér zsebkendővel a kezemben és integetek, mert nem tehetek mást.
- Hé kölyök, 1960? Azért nem vagyok én olyan öreg! - kérte ki magának felsőbb rendű hangon Salinas. Olyan gyorsan történt minden. Salinas hirtelen felállt, matatott valami után, aztán a beszűrődő fény megcsillant a kezében egy fémen. Nem tudtam mi az, de egyből felugrottam.
- Harry ülj le! - kiabáltam neki, majd elindultam felé, közben Salinast figyeltem fél szemmel.
- Nem, ezek után még hallgassak rád? - röhögte el magát a fiú. A fény újra csillant, de ezúttal láttam a fémet, egy fegyver volt.
- Harry ülj már le! - kiabáltam torkom szakadtából. Mikor láttam nem mozdul, rávetettem magam és akkor bumm...
Sikolyok, újabb lövések és egy ismerős, szinte a bőr alá ivódó kacaj hallatszott.
- Spencer te vérzel! Vérzel! - eszmélt fel először Niall.
- Mi? - támaszkodtam fel. Lassan felálltam teljesen és amikor meggyőződtem róla, hogy tűzszünet van, felsegítettem az általam leterített Harryt is - A francba Carlos, meglőttél! - vettem szemügyre a vér forrását. Óvatosan megvizsgáltam a karom, majd a férfihoz fordultam - Szerencséd, hogy a golyó nincs bennem, különben laposra vernélek - fenyegettem meg.
- Nyugi, csak valószínűleg mélyebben súrolt a kelleténél - vette oda, miközben tovább tisztítgatta a pisztolyt. Egy igen cifra káromkodás közepette mértem fel a helyzet súlyosságát. A kezem elég rendesen vérzett, de kétlem, hogy vérveszteségben fogok meghalni.
- Megdobnál egy tűvel és egy kevéske cérnával? - fordultam Salinas egyik gorilla emberéhez. Koromfekete öltönyt viselt, ugyanolyan színű inggel és nyakkendővel, fő az elegancia címszó alatt. Sötét napszemüvege alatt kérdőn felszökött szemöldöke kérésemre - Igen hozzád beszéltem. Ha már eddig csak itt álltál csinálhatnál már igazán valami hasznosat is - mondtam szemrehányóan és mivel részemről mindent elmondtam, az ő mondandójára pedig egyáltalán nem voltam kíváncsi, visszafordultam és a fiúk sokkos arcára meredtem. Hirtelen egy fehér ruhakendő esett le mellettem, úgy akár egy madár tolla, szép, lassan, szállingózva. Hálásan pillantottam Zayn-re miközben felkaptam a kendőd és erősen a sebemre szorítottam. Noha nem vettem nagy hasznát, hisz ahogy hozzá ért, egyből vér áztatta el, a fehér kendőből piros lett, de azért ismét megköszöntem neki, majd a maffia főnökhöz fordultam.
- Nos,  mivel kis játszhatnékod közben megsebesítettél, ezért az a minimum, hogy őszintén válaszolsz a nem régiben feltett kérdésemre. Mikor álltál le? És ne értelmezd direkt félre a kérdést! - figyelmeztettem. Leültem a már kihűlt székemre, próbáltam lazán tartani a kezem és a férfi reakcióját néztem. Tétovázott, gondolkozott, tervezett - Mondom őszintén Salinas! A túl sok gondolkodás mesét szül, én pedig már régen kinőttem a mesék korszakából - mosolyogtam rá kissé sem kedvesen. Inkább egy olyan Most úgysem menekülhetsz, bármit csinálsz is mosoly volt. Istenem, milyen régóta várom már ezt a pillanatot, amikor ellőhetem felé e mosolyom. Régóta, túl régóta.
- A robbantás .. - kezdte rekedten. Kinyitotta száját, recésen beszívta a levegőt, majd folytatni akarta, amikor Harry közbe szólt.
- Helyben vagyunk. Tényleg, meg sem köszöntem, hogy miattad majdnem ott hagytam a fogam - csapott megjátszva a homlokára Harry, mintha csak most jutott volna valami eget rengető fontosságú dolog az eszébe - Kösz! - sziszegte fogcsikorgatva. Azt hittem felrobban dühében.
- Nem mi voltunk, legalábbis nem én. Az nap felhívott Veronica, a lányom, hogy felkereste az FBI és mindent tud az ügyről.Egy apa számára a lehető legrosszabbakat vágta a fejemhez, a szívem majdnem megszakadt, mert én csak miatta csináltam mindent!
- Akkor ki? Ki robbantgatott? - ráncolta össze homlokát Liam. Mit is mondjak, hogy meglepődtem? Nem, nem lepődtem meg. Már akkor is furcsa volt nekem, hogy nem telefonálnak, semmi életjelet nem adnak, de azért heccből felrobbantanak egy autót egy emberrel. Egyáltalán nem jellemző ez a maffiára. Amikor a hadnagy a lépésekről beszélt nekem elővettem a maffia régi ügyeit. Egész éjjel mappákat lapozgatta, gyilkossági helyszínek gyomorforgató fotóit tanulmányoztam és próbáltam összetenni a képet. Az általuk elvégzett "munkák" lépéseim élesen szemben állt a robbantós eseménnyel. Olyan érzésem volt a tények felállítása után, hogy két különböző eljárási, gyilkolási módszer szerepel előttem az asztalon. Az első a régebbi ügyek és a hívásaim Salinassal a maffa oldalára írandó bűnügyek, de ugyanakkor volt a robbantás ami egy teljesen más személyiség, csapat számlájához számolandó.
- Az most egyenlő mindegy. Amiért idejöttünk az már tudjuk, szóval mehetünk! - csaptam össze a tenyerem. Erős fájdalom nyílalt karomba. Hát persze, én még mindig itt ülök vérző karral, milyen ironikus!
- Tessék! - tolt elém sietősen a gorilla egy nagyobb tűt és egy csomó fekete cérnát. Felvont szemöldökkel fordultam hátra.
- Ennyi ideig tartott? Én majdnem elvérzek maga meg még mielőtt idehozná ezeket, beugrik a McDonald's-ba vagy mi? Az agyam elszáll - kaptam ki idegesen a kezéből - Segítene befűzni a cérnát vagy előtte iszik egy limonádét? - akadtam ki végképp. Hihetetlen, komolyan!
- Mi? Mi a fenét csinálsz? - pattant fel Niall és egyből mellettem termett.
- Összevarrom a kezem - mondtam végre higgadtan, amikor a kezemben tudhattam az eszközöm. Hajrá! Mondogattam magamban. Majd szúr és auuu...


Csak amikor hazaértünk, akkor lettem teljes mértékben nyugodt. A hűtőhöz lépkedtem és jég után kutattam. A kezem a varrat mentén nagyon feldagadt és eszméletlenül lüktetett. Egy üveg borba ütköztem a hűtőajtóban, nem szoktam inni, de ezek után muszáj!
- Valaki bontsa fel - emeltem fel diadalittasan az üveget. Nem akartam a történtekről beszélni ... egyenlőre, hisz valamikor úgyis beszélnünk kell róla, de nem most. Most csak egy kis borra van szükségem. Louis segítőkészen elvette és egy halk pukkanással ki is bontotta. Keresett öt kristálypoharat, mindent megtöltötte a vörös itallal és mindenki kezébe nyomott egyet. Hálásan vettem el tőle a sajátomat és hullafáradtan ültem le a kanapéra Niall és Harry közé.
- Igyunk a higiénia szempontokból abszolúte megbukott önellátó akciómra! - emeltem fel a poharam. Mindenki hangtalanul bólintott, majd a szájához emelte az italt. Csendben ültünk egymás mellett, gondolkoztunk és szerintem vártuk, hogy valaki megszólaljon, de senki se mondott semmit.
- Ezt nem bírom! - pattant fel Niall a kanapéról és olyan erővel rakta le a poharát, hogy a bor fele az üvegasztalon állt meg tócsát formázva. Ez meg mi volt? segélykérő pillantással néztem körbe. Niall felviharzott a szobájába, ezt onnan tudom, hogy a szobájának ajtaja majdnem kitört, amikor becsapta azt. Felszisszentem és én is felálltam. Közel engedtem magamhoz őket, Niallt túlságosan is.

- Niall, jól vagy? - kopogtam be óvatosan, de ugyanakkor erőteljesen, határozottan. Majd amikor a harmadik kopogtatásom után se jött válasz, gondolkodás nélkül benyitottam. A szobában sötét volt, a behúzott függönyöknek köszönhetően, de így is észrevettem az ágy szélén ülő srácot.
- Elegem van, nem bírom tovább! - temette arcát tenyerébe. A szívem szakadt meg.
- Niall, még most jön a neheze - figyelmeztettem. Hisz az addig oké, hogy nem Salinas robbantott és ő teljesen leállt a celebekről, de akkor ki akarja a fiúk halálát?
- Tudom, de ... - emelte fel a fejét. Rám nézett könnyes szemeivel. Késztetést éreztem, hogy odarohanjak és lecsókoljam arcáról a könnyeket, de nem tettem, nem tehettem - Végig néztem, hogy ma meglőttek téged, aztán összevarrtad a sebet, miközben egy valószínűleg elmebeteg férfi velünk szemben ült.
- De hisz itt vagyok, semmi bajom és nézd a kezem is a régi - emeltem fel büszkén - auuu - sziszegtem fájdalmasan.
- Látom - mosolyodott el halványan. Én is elkezdem nevetni, de kissé hangosabban - Beszélnünk kéne rólunk. A csók után gyorsan elszaladtál és nem igazán értem... -fordította komolyra a szót. Nagyot nyeltem, hirtelen úgy éreztem minden levegő kiszökött a tüdőmből. Élesen szívtam be a megmentőmet, a levegőt.
- Niall én nem vagyok jó neked - ráztam meg a fejem.
- Mi? - állt fel felháborodottan, vagyis annak tűnt - Jó vagy nekem, túl jó! - lépett felém párat, de intettem neki. Megállt.
- Két külön világban élünk. Én egy elcseszett nőszemély vagyok! - szólásra nyitotta a száját, de leintettem - Nem tudnék rivaldafényben élni, és ha jól gondolom te sem tudnál azzal együtt élni, hogy bármikor megsérülhetek vagy rosszabb.
- Azt gondolod, hogy most nem aggódok érted? Mert akkor rosszul gondolod! - nézett rám.
- Niall én nem.. nem vagyok jó neked, kérlek értsd meg! Idővel te is rájössz - mondtam végszóképp és kiléptem a szobából. Becsuktam magam mögött és az én lakrészemhez sétáltam. Miután magamra maradtam előtört belőlem a rég elfojtott sír. Fejjel előre estem bele az ágyamon sorakozó párnákba. Zokogtam, úgy, mint még soha életemben.


- Kicsim! - szólt bele apa a telefonba, mikor egy Hello-t belenyögtem.
- Baj van? - töröltem meg a szemem és felültem az ágyamon. Éreztem hangjában a feketeséget, az aggodalmat és a fájdalmat.
- Anyád .. - nyögte ki alig hallhatóan. Az arcomból kiszökött a vér, az ájulás kerülgetett.
- Mi van anyával? - kérdeztem élesen. Mikor nem válaszolt, ideges lettem - Apa válaszolj! Mi történt anyával? - kérdeztem nyomatékosan.
- Minden kezdődik újra drágám, Minden! - zokogta a telefonba. MINDEN!

10. rész - A szakadék szélén állva bármi megtörténhet

Tudom, hogy régóta nem írtam. Tudom, hogy elvagyok csúszva. Tudom, hogy haragszotok most rám, de igyekeztem az új résszel és remélem nem vesztettem sok olvasót :) kérlek olvassátok és véleményezzetek, iratkozzatok fel és chateljetek! csókpusziii ♥

Éreztem simogatóan férfias illatát, ahogy körbejárja a szobát. Éreztem karjai erős szorítását, majd éreztem édes ajkai ízét.

Kétségtelenül az az egy perc Harry szobájában, nos, az volt életem leghosszabb perce. Soha nem éreztem még ilyet, mintha nem is én lennék. Kicseréltek. Kezdek tisztán látni, nem játszhatom állandóan a kemény lányt! Mindennek van egy határa. Én ezt a határt már átléptem. Egy másik, mások számára ismeretlen földre léptem, ahol csak néhány ember lézeng. Ahol az adrenalin mindennapos, ahol nincsenek sikolyok és ahol minden az erőszak körül forog. 17 éves koromra egy munkamániás, fegyverkedvelő örök hajadon lettem. Nem mintha eddig olyan hosszú életet éltem volna le, de akkor is...  még változtathatok? Lehet belőlem társasági személy? Tudnék boldogulni az egyetemen? Tudnék hétköznapi lenni? Rengeteg kérdés, melyeket összegyúrva csak egy marad: Mi lenne velem az FBI nélkül?


- Morris ügynök, kérem! - lépett ki a hangszigetelt üvegfalas irodájából George hadnagy. Ajtaját vendégvárón kitárta előttem. Idegesen a szoknyámba töröltem izzadt kezem, majd határozatlan léptekkel elindultam felé.
- Jó reggelt! - üdvözltem miközben elhaladtam mellette. Viszonzásképp biccentett, majd mikor már mindketten az irodában voltunk, becsukta az ajtót. Kedves, meleg tekintettel egy fekete bőrfotelre mutatott.
- Nem köszönöm, inkább állnék - utasítottam vissza. Megvonta széles vállait, és helyet foglalt a saját fotelében. Hátradőlt benne, kényelmesen elhelyezkedett. Feszülten figyeltem. A jövőm! A jövőm ennek a férfinak a kezében van. Az övében, aki két éve támogat, dicsér, fegyelmez, leszid és aki most dönt. Bármit is mondjon, elfogadom. Tisztelem és becsülöm őt! Tudom, soha nem tenne nekem keresztbe.
- K5-ös ügy. Fejlemények? - erőteljesen simogatta állát, homlokán az ütőér már ki-ki dudorodott tőle. Kérdése igazán meglepett.
- Nincs, az éjszaka nyugodt volt - mondtam rekedten.
- Furcsa, de hát nem tehetünk mást, várunk! - előredőlt, könyökét megtámasztotta a jól kidolgozott fenyőfaasztal lapján és rám szegezte tekinteteit. Arca ráncos, szemei karikásak, nyugtalan tekintete aggasztó számomra. Fáradt és idős. Egy harcos is elfárad egy bizonyos kor után. - A szüleid?
- Jól vannak - mondtam kurtán. Mintha szája mosolyra húzódott volna, de mégse. Üres tekintete mögöttem nézelődött. Hátrafordultam és meglátta Őt.
- Ő meg mit keres itt? - Claudia York frissen lakozott körmével kacéran kopogtatta meg a recepciós pultot. Minden szem rászegeződött, a férfiak szinte csorgatták a nyálukat, a nők pedig -azt hiszem mondanom sem kell- csak értetlenül kapkodták a fejüket.
- Maga felel érte. Elfelejtette? - vonta fel szemöldökét. Hát, persze.
- Már elnézést, egyszer láttam, csak egyszer. Akkor is úgy tett, mintha övé lenne az egész világ. Azóta majdnem megölték az egyik srácot. Ha ő FBI ügynök szeretne lenni, akkor ott lett volna és segített volna nekem, vagy legalább egy kicsit beleszagolt volna a frissen felrobbantott autó környékén lángoló gumiabroncs orrfacsaró illatában. - fakadtam ki teljesen. Ez a nő nem akar semmit. Bezzeg én! Mindent megtettem azért, hogy a korom ellenére felvegyenek ide. Küzdöttem, feszegettem a családom és a saját határaimat. Kockáztattam az életemet azért, hogy megmentsek hírességeket, miközben ki nem állhatom őket. Erre jön ő és minden az ölébe hullik egy csettintésre. Hol ebben az gazság?
- Én veszem át a helyed, ha elmész! - mögöttem sarokkopogások visszhangoztak. Megérkezett, hurrá. Mindjárt kiugrok a bőrömből.
- Először is talán jó napot vagy valami?! Másodszor miért mennék el? Harmadszor pedig miért te vennéd át a helyem? Alkalmatlan vagy a vásárláson kívül mindenre! - néztem végig rajta. Elkacagott, szinte éreztem ahogy beleremegek. Vicceset mondtam volna? Szerintem nem.
- A második kérdésedre majd George megadja a választ. Na puszika! - George? Puszika? Mama Mia. Hol él az a nő? Várjuk! Második kérdés: miért mennék el? Szóval tényleg ki vagyok rúgva.. az nem lehet!
Miután a plasztikcica kisétált, becsapta az üvegajtót és hangos hahotázásba kezdett. Hitetlenkedve néztem a hadnagyra.Felnéztem rá világ életemben, mindig tudtam, hogy a legjobbat akarja nekem, de most egyáltalán nem értem miért pont Claudiát akarja az FBI-hoz.
- Egy hét múlva 18 éves leszel - nézett rám. Bólintottam és nyeltem egy nagyot. Elfelejtettem a saját születésnapom! Annyi dolgom volt, hogy kiment a fejemből. A saját születésnapom!! - Itt a 18 évesek élete már nem egy leányálom.
- Nekem eddig se volt az - szakítottam félbe hirtelen. Az igazság ugyanis ez. Nem volt az soha, és nem is lesz.
- Tudom, te kivételes vagy - hirtelen felcsapta egy mappa fedelét - Számtalan kitüntetés. Mesterlövész és nyomozó vagy. Minden küldetésed sikeres volt... - egy kis szünet - Eddig!
- Ezt hogy érti?
- Nézd Spencer! Te is tudod, hogy jelenleg csak a sötétben tapogatózunk. Az ügy a szakadék szélén áll. A te döntésed, hogy lépsz-e vagy sem. Ha lépsz, benne van a pakliban, hogy előre, akkor viszont mindent elveszítesz. A minden alatt érts MINDENT! - minden, minden, minden.
- Ezzel tisztában vagyok - feleltem határozottan.
- 1 hónap múlva az Afganisztánban állomásozó katonák hazajönnek és váltást küldünk ki helyettünk. Egy hely szabad, amit neked hagytam ki! Nos, mit mondasz?

*másnap reggel*

Egész éjjel kattogott az agyam. Valamit tennem kell, nem mehet ez így tovább. A családommal a kapcsolatom soha nem volt ilyen rossz, a munkám éppen a szakadék szélén táncikál, a magán életem ... nos a magánéletem inkább hagyjuk!

- Srácok ki az ágyból, ébresztő! - kiabáltam a nappaliból. A hadnagy szavai visszhangoztak a fülemben: Szakadék. Lépés. Minden.

Lépnem kell, tudom és már van is egy tervem!

- Mi történt? - rohant le a lépcsőn Louis. Megvártam még mindenki lejön a lépcsőn és leül. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Niall milyen lélegzetelállítóan jól néz ki ... de hát nem ment! Jesszus... mi a farnc van velem? Az előbb még a lépéseken járt az agyam most meg egy pasin! Spens, Spens, rossz hatással vannak rád!

- Elmegyünk kocsikázni! - forgattam az egyik ujjam körül a hatszemélyes "furgon" kulcsát.

- Ne viccelj már! Ezért keltettél fel? - röhögött ki Zayn, majd határozottan az emelet felé vette az irányt.

- Állj meg Malik! Komolyan beszéltem - kiáltottam rá. Nem szokásom viccelni, igazán megtanulhatták volna.

- Oké, és mégis hova megyünk? - vonta fel kérdőn szemöldökét Harry. Göndör tincsei rakoncátlanul lógtak szemébe, valószínűleg lányok millióinak akadt volna el a szava, e látvány közbe. Milyen kár, hogy én pont nem tartozok bele abba a pár millióba!

- El, megfogjuk oldani ezt az elcseszett ügyet! - zúdítottam rájuk mindent. Értetlen pillantások, kétségbeesett kérlelések, minden olt ott, csak izgalmas várakozás nem.

- Mi? Hatan? Segítség nélkül? - nézett rám döbbenten Liam. Majd miután bólintottam egyet, megrázta a fejét - Nem túl veszélyes és felelőtlen dolog ez? - kérdezte szinte rémülten.

- Amíg velem vagytok, addig nem! Szóval két perc múlva mindenki a kocsiban legyen.

- Már egy órája jövünk, hová a francba megyünk? - kiáltott rám Harry.

- Csendbe! Nem lehet így vezetni - szóltam rá és direkt figyelmen kívül hagytam kérdését.

Még egy jó 15 perces út után megérkeztünk, London egyik külvárosában egy elhagyatott vonatállomás raktáraihoz. Ha nem ismertem volna a helyet, akkor biztos, hogy összepisilom magam a félelemtől. De ismertem, és ez kész mázli.

- Mi ez a hely? - fordult felém Niall. Szemeiben csalódást láttam. Bennem csalódott, szinte biztos voltam benne. Elővettem a fegyverem és kibiztosítottam, majd visszacsúsztattam a nadrágom szegélye alá.

- Éreztem... Ki vagy te? - lépett hátrébb Louis.

- Spencer Morris?! - kérdeztem költőin. 

Elindultam az egyik raktárhoz és intettem, hogy jöjjenek velem. Nem indultak el, csak álltak továbbra is döbbenten, ekkor rájuk kiabáltam, a keleténél hangosabban, rettegve indultak utánam. Kinyitottam a raktár vas ajtaját és beléptem rajta. Megcsapott az ismerős nyomdafesték, szivar és puskapor lágy keveréke. Bevártam a fiúkat és mögöttük haladva szinte tolnom kellett magam előtt őket.

- Spencer drága! - hangzott egy rekedtes hang kiáltása.

- Carlos! - biccentettem egyet. Régi szép idők. Akkor még minden más volt!

- Az a Carlos? - kérdezte szinte sokkolva Niall.

- A maffia főnökhöz hoztál minket? - néztem rám megvetőn Liam.

- FBI ügynök mi? - kiabált velem Louis - TE ÁRULÓ!

9. rész - valakit egy vizes haj is képes zavarba ejteni!

Mindent A-tól Z-ig elmondtam a hadnagynak, ami a kapcsolatelméletemben szerepel.
- Szóval röviden azt mondja, Salinas megakarja bosszulni azt, hogy a hírnév miatt szakított vele Louis Tomlinson, ezért találta ki a merényletet?! - mondja a hadnagy, majd láthatóan elmerül a gondolatai sokaságába.
- Azért nem a hírnév miatt szakítottam vele! Egyszerűen csak nem akartam kitenni annak, ami ezzel az egésszel jár! - mondja védelmezően Louis. Megértő és kedves mosolyra húzódik ajkam. Látszik rajta, szerette vagy lehet még mindig szereti a lányt. A lányt, aki most komoly bajban van.
- A hajszál egyértelműen az övé - teszem le az asztalra DNS-eredményét. 99,99%-os biztossággal kijelenthető, a hajszál Veronica Salinasé.
- Louis, maga milyen néven ismerte a hölgyet? - fordul kérdőn a hadnagy a fiú felé.
- Laura, Laura Monroe - válaszol gondolkodás nélkül Louis.

Hogy mit gondolok? Valójában én se tudom mi történt, történik. Tény, Laura hajszál ott volt, nem képzelődtem. De miért robbantaná fel volt szerelmét? Ez igen furcsa! Megfordult a gyakran feleslegesen túl gondolkodó agyamban, hogy a lánynak semmi köze semmihez és most is gyanútlanul tanulgatja a jogszabályokat az egyetem kollégiumi könyvtárában.

- Morris, tudja mi a véleményem erről - emlékeztet a hadnagy. Elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam mire gondol.
- Tudom! Laura nem tartja a kapcsolatot egyik családtagjával sem, főleg nem az apjával. Nincs indoka arra, hogy ilyet tegyen és véleményem szerint szerencsére nem örökölte az apja egyik tulajdonságát sem, nem is lenne képes ilyenre - mondom a rám figyelőknek. A banda tagjai, Paul, George hadnagy és Mike is itt van a laborból.
- Ötletet, terveket várok! - fordul körbe George hadnagy parancsoló hangnemmel. A maffiát ezúttal nem tudtok időben megfékezni. Nagyobb baj nem történt, de ők most túlléptek egy határt. Ezért nekünk is itt a lépés ideje.
- Pár FBI-ost Laurára kell állítani! A fiúknak is megerősített őrség kell és jó lenne valahogy felvenni a kapcsolatot Carlos Salinassal - szólalok fel hirtelen. A hadnagy erőteljesen simogatja orrnyergét. Azt hiszem a jövőmön gondolkodik.
- Rendben! Így fogunk cselekedni. Mike, a laborban próbálják meg visszahallgatni Morris ügynök és Salinas beszélgetését, lehetetlen, de egy próbát megér, hátha nem titkosított csatornáról hívták - adta ki a parancsokat az FBI feje. Mike bólintott és feltámaszkodott a kanapéról - És Mike, minél hamarabb vizsgálják meg a bombát! Mindent tudni akarok róla! Még a legapróbb porszemek összetételét is! Megértette? - emelte fel a hangját.
- Igen uram! - válaszolta Mike, majd távozott a házból.
- Morris, a maga sorsa ez az egész beszámoló előtt eldőlt! Holnap reggel 8-kor várom az irodámban, hogy megbeszéljük! - kirúgtak, ez biztos! Jézusom, mit tettem? A munkámnak annyi, az egyetemen sem kíváncsiak már rám. A jövőm romokban.

- Apa?! - szólok bele reménykedve a telefonba.
- Igen Spencer?! - szólal meg apu.
- Jól vagytok? - kérdezem egy hosszabb csend után. Anyával 2 napja vesztem össze, azóta nem beszéltünk. Két éven keresztül mindennap beszéltünk, de két napja a telefonom meg se szólal. Komolyan gondolta, nem áll velem szóba.
- Igen, kicsim. Bár anyád eléggé ki van. Nem tudja elhinni, hogy nem akarsz egyetemre menni. Állandóan azt hajtogatja, hogy elrontottad az életed. Nézd kicsim, tudd támogatlak bármit is csinálsz, de értsd meg anyádban most valami eltört. Ő nem akarja, hogy az legyen belőled, amivé ez a munka tehet.
- Ugyan már apa! Mivé tehet? Szörnyeteggé? Komolyan ezt gondolja? - kérdezem hitetlenkedve. Nem tudom mi történt anyával, de eddig ő is támogatott. Hiszen még ő ajánlotta fel, hogy magántanuló legyek. Segített tanulni, eltekintett a szobámban álló ruhahalomtól is, csak azt akarta, hogy azt csináljam amit szeretek. És én szeretem az FBI-t! Szeretem a veszélyt, szeretem, hogy nem tudom mi fog velem történni holnap. Szeretem, hogy nincs egy szabad percem se arra, hogy elébb gondolkodjak és aztán cselekedjem. Szeretem, hogy nem kell elegánsan munkába mennem. Egyszerűen szeretek önmagam lenni, és ebben a munkakörben magam lehetek, ÖNMAGAM!
- Ne idegeskedj! Anyád lefog nyugodni, csak idő kell neki. - mondja biztatóan apa. Bárcsak minden rendben lenne. Most megbeszélhetném anyuval, hogy veszélyben van az állásom, de ha jelenleg ilyen állapotában felhívnám, a legnagyobb valószínűséggel ugrándozva örülne neki. Azért akár mennyire is imádom, ezt az örömöt nem adom meg neki.
- Rendben apu! Szeretlek! - mondom, majd erősebben megszorítom a kezemben lévő készüléket.
- Én is szeretlek Spens! Vigyázz magadra!

*Írói szemszög*

Spencer a lehető leggyorsabban maga mellé rendeltetett plusz három biztonsági őrt. Fő a biztonság! Eligazítást akar tartani, már mindenki a nappaliban ül, de egy valaki hiányzik.

- Fiúk, Niall merre van? - fordul körbe kérdőn Spencer. Nem elég, hogy az idegei kezdik felmondani a szolgálatot-még soha nem volt ilyen felelőtlen a munkájában- ráadásul Niall felszívódott.

- A kocsija a garázsban, az udvar is tiszta - mondja feszülten Paul.

- A fürdőszobámban fürdik - néz fel hirtelen Harry a telefonjából.

- Hogy mi? Komolyan mondom Harry, felnőhetnél már! - akad ki teljesen Spencer. Szinte a fiú nyakának ugrott annak ellenére, hogy alig két órája van itthon - Fél órája keressük, te meg ennyi idő után úgy gondolod lazán közlöd ezt a kis elhallgatott tényt?   

- Nyugi! Sajnálom, okés? A rajongóknak válaszoltam - mondja, hogy mentse magát.

- Apropó, egy meghívót kaptam Alan Carr műsorába - hozza fel hirtelen a dolgot az ügynök.

- Tényleg, elfelejtettünk szólni - csap a homlokára Zayn. Spencer kérdőn néz rájuk. - A rajongóknak és a médiának is felkeltetted az érdeklődését. Mindenhol a titokzatos lányként emlegetnek, és azt hiszik valamelyikünk barátnője vagy - folytatja Zayn.

- Barátnő? Hogy én? - röhög fel szinte megsértve Spencer.

- Nem olvasol pletykalapokat? Az internet is veled van tele! - fordítja a lány felé Harry a telefonja képernyőjét. A kijelzőn Spencer és Paul látható, amikor a férfi segítőkészen leemeli a színpadról.

- Ha elmegyek abba a műsorba, leszállnak rólam? - reménykedve kérdezi a fiúkat.

- Kétlem! - röhög fel Liam. Spencer mindig is utálta a pletykarovatokat, a hírességekkel tömött showműsorokat, és most ő mindkettőben benne van. Micsoda pech! 

- Megyek inkább megnézem Niallt - húzza el a száját Spens, valószínűleg a szeme előtt lebeg a kép, ahogy jó pofizik a műsorvezetővel és annak minden illetlen kérdésére válaszol. Ez a sztárok élete!

- Niall! - kopog be a lány Harry szobájának ajtaján. Milyen jó, hogy itt mindenkinek saját fürdője van!

- Gyere! - kiabál ki a fiú. Spencer bátran nyomja le a kilincset és azzal a lendülettel bent is van a szobába. És amilyen könnyen belépett, oly könnyedtséggel le is fagyott. Niall nedves hajjal és vizes testtel állt a szobában, csak egy törölköző lógott lazán a csípőjén - Hello! - köszöntötte kacér vigyorral Niall.

- Sziii... Szia! - rázza meg a fejét Spencer. Próbálja a szemeit levenni a fiú tökéletes testéről, de nem igazán megy neki.

- Valami baj van? - vigyorog tovább Niall. Büszke magára, lehet is! Hisz a mindig sziklaként ismert kemény lányt sikerült zavarba hoznia, nem is kicsit!

- Ö... Nem! - kapja el a tekintetét Spens. Érdekesnek találta a ... Mit is? Semmit! Semmi sem volt érdekesebb, mint Niall nedves teste. 

- Akkor rendben! - lép közelebb a lányhoz. 

- Mit csinálsz? - húzza fel szemöldökét az ügynök, amikor Niall keze közelít az arcához.

- Régóta beszélni akarok veled, de eddig nem mertem, vagyis nem mintha féltem volna! Csak te egyszerűen más vagy, különleges vagy! - mondja Niall, majd a kezével kisöpör egy rakoncátlan tincset a lány szeméből.

 

8. rész - A főnök lánya

- Harry, Harry! - kiabálok. Az egész utcára sűrű füst telepedett. Az autót méteres lángok csapkodják. Közelebb rohanok a járműhöz, erősen kapok a pulcsim ujjához és erővel leszakítom. Összecsavarom és az arcomhoz nyomom. Nem a legjobb, de megteszi, legalább ne kapjak egyből füstmérgezést. Hunyorítva nézegetem a kocsit. Hátam mögül kiabálások visszhangoznak. - Gyerünk már! Hol vagy Harry? - kiabálok újra. Egy lángcsóva kissé alábbhagy pusztításával. Próbálok közelebb férkőzni a tűzfészekhez, de nem megy. Érzem, ahogy az idegesség és a kialakult stresszhelyzet hatására az adrenalin szintem kezdi elérni a maximálisan elérhető mennyiségét. Köhögés fog el, távolabb kéne mennem, de meg kell találnom Harryt.
- Spencer! - egy halvány kiáltás hallatszik a tűz másik oldaláról. Gyorsan megkerülöm a kocsit és reménykedem, hogy Ő lesz ott.
- Harry, hála istennek! Jól vagy? - ott feküdt a fűben az autótól kb. 5 méterre. Szemmel gyorsan végig szaladtam testén, hogy megtudjam, meg-e sérült. Kezeit erősen szorította vérző lábára.
- A lábam megégett és vérzik is - mondja, majd arca eltorzul. Fájdalmai vannak, tisztán látszik rajta. A telefonomért nyúlok és egy "SOS" sms-t küldök az FBI-nak.
- Hadd nézzem! - ülök le mellé és óvatosan félre söpröm kezét. Kettészakítom a nadrágját, hogy jobban megtudjam nézni. - Tudod mozgatni? - kérdezem. Elég csúnyán néz ki.
- Nagyjából, de marhára fáj! - mondja és felkiált, amikor a sebe környékén megnyomom lábát.
- Spencer, Harry! - üvölt valaki.
- Itt vagyunk! - kiabálok vissza, majd lekapom a pulcsim, hogy megpróbáljak Harry lábára szorítókötést csinálni.
- Jézus, mi történt? - ugrik el Paul egy lángcsóva elől. Mögötte Liam, Niall, Zayn és Louis lohol. Pánikszerűen törnek át a lángokkal borított autó mellett.
- Paul, vidd be a srácokat és helyezd őket biztonságba, állíts melléjük legalább két biztonsági őrt! - fordulok a férfi felé.
- Rendben! Srácok befelé! Spencer megoldja, Harry biztonságban van vele - mondja Paul és elkezdi befelé tolni a döbbent fiúkat. Az arcukon olyan szintű pánik és aggodalom uralkodik, hogy az leírhatatlan.
- És Paul, hozz ki nekem egy egészségügyi doboz injekcióval és küldj ki egy pár biztonsági őrt, próbálják meg poroltóval eloltani vagy legalább lecsendesíteni a tűzet! - mondom a mellettünk tomboló tűzet nézve.
- Oké Harry, nem fognak ideérni időben, nekünk kell intézkednünk - mondom figyelmeztetésképp, készüljön fel. Nagyobb lyukat csináltam nadrágja szárán. A jobb lába sérült egészen pontosan a bokájától a térdéig.
- Itt vagyok! - szalad felénk Paul az egészségügyi dobozzal a kezében.
- Harry figyelj rám! Most ki fogom fertőtleníteni a sebet és megpróbálom csökkenteni a fájdalmad - magyarázom neki. Egy aprót bólint, a fájdalomtól valószínűleg másra nem képes. Kinyitom a doboz és megkeresem az injekciós tűt és valami fájdalomcsillapító után kutatok. Megfogok egyet, belenyomom a tűt és remegő kézzel, lassan megpróbálom felszívni a fecskendőbe. Ahogy végeztem, megütögetem kicsit, majd a szenvedő Harryre nézek. - Helyileg érzéstelenítem, ami fájdalmas kissé, de hamarabb fog hatni.
- Rendben - mondja kis bizonytalansággal.
- Fogd a kezem Öcsi! - ül le mellé Paul és a kezét nyújtja. Harry hálásan a férfi kezébe nyomja az övét. Kitapintok valami puhább részt a lábán. Igyekszem, hogy minél kisebb fájdalmat okozzam. Ahogy a tű átszúrja a bőrt Harry becsukja szemeit és megszorítja Paul kezét.
- Kész! - mondom megkönnyebbülve. "Nőiesen", az alkarommal törlöm le a patakokba folyó izzadságot a homlokomról. Pokoli meleg van itt.
- Szirénákat hallok! - pattan fel Paul. Kirohan a ház elé és kalimpálni kezd a kezével.
- Most már minden rendben lesz! - mondom biztatóan Harrynek.
- Köszönöm! - hálálkodik.
- Ugyan, ez az én hibám volt! - persze, hogy az én hibám. Későn esett le az egész. Miért kéne a pizzáért érte menni, amikor ingyen házhoz szállítják, ráadásul senki nem rendelt pizzát ma este. Olyan átlátszó trükk volt, de én nem vettem észre. Mindig valami bonyolult támadási lehetőséget, tervet kerestem, hisz az az ő pályájuk, de úgy látszik változtattak a játékszabályokon.
- Szia Spencer! - köszönöm rám egy srác. Mike volt az. Ő a FBI laborján dolgozik, szóval helyszínelő.
- Hello Mike! Segíthetek? - kérdezem bizakodva. Több szem többet lát. Előre félek a büntetésemtől. A hadnagy nem fogja annyiba hagyni ezt az óriási figyelmetlenségem, de ha most segítek és találok is valamit, akkor nem kell kényszer szabadságra mennem. Vagy nem tudom, fogalmam sincs mi tévő legyek!
- Persze! - nyújt át egy fehér ruhát és kesztyűt. Felveszem gyorsan és egy futó pillantással megnyugtatom magam, Harryt épp most emelték be a mentőautóba. Bebotorkálok a házba a fiúkat keresve. Meg is találom őket két biztonsági őr és komoly fegyverzet keretében.
- Mi van Harryvel? - pattan fel idegesen Liam.
- Jobban van, nagyjából elláttam az égési sebeit és elállítottam a vérzést. Most már a megfelelő és kiváló orvosi segítséget fogja kapni. - nyugtatgatom őket.
- És te? Minden rendben van? - Niall félelemtől csillogó szemei engem pásztáznak.
- Igen, semmi bajom - mondom mosolyogva. Aranyos, hogy ennyire aggódik. Tényleg fura, hiszen eddig a munkahelyemen lévő férfiakon kívül nem igazán vettek körül a másik nem oszlopos tagjai - Megyek segítek a helyszínelőknek. Addig szerintem menjetek be a kórházba Harryhez, úgyis a házat is át kell néznünk - tanácsolom. Helyeslően bólogatni kezdenek és a két biztonsági őrrel plusz még melléjük állítottam két FBI-ost, elindultak a kórházba.

- Mike, találtam egy szőke hajszálat. - kiabáltam közvetlen az eloltott autó roncsai mellett guggolva - Úgy látom rajta van a hajhagyma - dobom bele egy steril zacskóba. Gondosan elzárom a zacskószáját és átnyújtom Mikenak.
- Beviszem a laborba. Egy óra múlva gyere a II-es épület jobb szárnyába, addigra kész lesz a DNS-vizsgálat - mondja, majd a bizonyíték társaságában elviharzik mellettem.

- Nem fogod elhinni, hogy kié a hajszál! - dugja ki az üvegajtó mögül a fejét Mike, amikor meglát a folyóson.
- Ne játsszuk ezt Mike, mondd ki és haladjunk! - sürgetem.
- Nézd meg! - fordítja felém az LCD monitort - Laura Monroe. 21 éves, nincs priusza, jelenleg egyetemi hallgató, ügyvédnek tanul - futom át a rendszer szerint helyesnek vélt személy adatait - Ugyan már Mike! Futtasd le újra azt a keresőt! Egy ügyvéd hallgatónak mi köze lenne a robbantáshoz? - nézek rá értetlenül. Hol a logika? Ebben sehol! Adott egy tiszta előéletű ügyvédpalánta lány és van egy robbantásos merényletünk, ahol is a robbanószerkezeten egy szőke hajszált találtam, ami elvileg a lányé. Miért robbantotta volna fel a kocsit? Ez hülyeség!
- Most fog leesni az állad! - mondja komolyan. Kattint párat, majd újra felém fordítja a monitort. Ám most egy lány képe jelenik meg, egy nagyon is ismerős lányé.
- De hisz ez ... - mondom döbbenten.
- Pontosan! Laura Monroe születési nevén Veronica Salinas - folytatja helyettem Mike.
- Carlos Salinas lánya - igen, a drága maffia főnöknek van egy lánya - De ez akkor is fura. Veronica 17 éve nem tartja a kapcsolatot az apjával, szégyenli, hogy maffia családból származik. Még a nevét is megváltoztatta, hogy lemossa magáról a "mocskot". Most meg hirtelen megjelenik és robbantgat? - kérdőn nézek Mikera.
- Nézd, fogalmam sincs, te jobban ismered az ügyet, de tény, a hajszál ott volt és az Övé! - bök a képernyőről ránk vigyorgó Veronica képére. Laura vagy Veronica, mindegy! Igaza van Mikenak. Valami okból kifolyólag ott volt és ha nem is ő robbantott, de köze van hozzá.

- Elegem van! Sehogy se áll össze a kép - fáradtan rogyok le a kanapéra.
- Nyugodj meg! Minden idővel megoldódik - biztat Zayn. Féloldalas mosolyt villantok felé, majd újra gondolataimba merülök.
- Van már gyanúsított? - érdeklődik Niall.
- Igen! - dobom le az aktát az asztalra, amibe Veronica képe van - Harry, hogy van? - kérdezem.
- Jól, egy hétig még bent tartják. Az égési seb elég csúnya, de azon kívül semmi maradandó - válaszol Liam feszülten.
- Ismerem! - suttogja Louis.
- Tessék? - nézek rá kérdőn.
- Ismerem Őt, a volt barátnőm! - fordítja felém az aktában lévő képet.
- Te jó isten... - kapom a szám elé a kezem. Louis járt Laurával. Megvan a kapcsolat. Összeállt a kép.
- Morris, maga mit keres itt? - fakad ki mögöttem George hadnagy.
- Én csak... - nem igazán tudom mit mondhatnék. Nincs mentségem semmire, hibáztam és én ezt nagyon jól tudom... csak jóvá akarom tenni!
- Fegyvert, FBI jelvényt és bilincset! Ide! - nyújtja felém kezét. Megsemmisülve nézek a hatalmas űrként tátongó kezébe. Remegő kézzel nyúlok a fegyveremhez, majd a jelvényem után kutakodom a zsebemben. Odaadom őket neki, és nagy nehezen a bilincset is lehámozom az övemről. Nem így akartam, nem ezt akartam. Miattam történt mindez, felelőtlen voltam!
- Hadnagy, megtaláltam a kapcsolatot a One Direction és a maffia között - mondom neki reménykedve, hátha visszanyerem ezzel a bizalmát.
- Hallgatom! - türelmetlenül dobol a kezével a mellkasán. Mély levegőt veszek és végig gondolok mindent. Vissza kell szereznem az állásom!

7. rész - Az ördög sose alszik!

- És mit csinálsz majd az egyetemen? - kérdezi döbbenten Zayn. Körülbelül 15 perce ott tartunk, hogy ők megkérdezik tényleg, én pedig robotként válaszolok: igen egyetemre megyek.Mármint megyek, ha a kis papírelmaradásom miatt nem rúgtak ki.
- Tanulok és ... és nem tudom, élem a tomboló, mindennap bulizó egyetemisták unalmas életét - közömbös hangszínnel mondom, majd kortyolok egyet a pohár boromból - Beszéljünk rólatok! Hogyan is kezdődött a One Direction világraszóló karriere és a fiatal lányok szívének ellopása?! - a fiúk jót mosolyogtak rajtam. Hát, nem nagyon vagyok képbe a tehetségkutatók világával, ez tény.
- Elnézést! Spencer téged keres egy férfi, nem óhajtott bemutatkozni - jön be Paul a ház vezetékes telefonjával a kezében.

*Írói szemszög*

Az ördög sosem alszik! Mindenkiben felmerül a kérdés, hogy miért nem akart bemutatkozni a férfi. Nos, a helyzet és az eddig történetek alapján elég hamar adja magát a válasz. A maffia nem az a barátkozós típus. Aki nem sokat tud róluk, azok most figyeljenek. A maffiának hatalmas territóriuma van, ahol mindennapos a halálszaga, a kocsmaszaga és a bordélyházak szaga. Ahol ha nem tudsz lőni, akkor esélyed sincs az életbe maradásra és ahol az élet kínszenvedés. Ők külön világban élnek. Nem tudják mi az, hogy tisztességes, törvénytisztelő állampolgár. Viszont a saját családjuk által hozott törvényeket semmi pénzért sem szegnék meg:
1. Senki sem mutathatja be magát közvetlenül egy másik családtagnak, egy harmadik személynek kell megtennie azt.
2. Soha ne nézz más családtag asszonyára.
3. Soha ne mutatkozz rendőrökkel.
4. Ne járj kocsmákba és klubokba.
5. Mindig állj szolgálatára a családnak, még akkor is, ha a feleséged gyermeket szül.
6. Mindig tiszteld a döntéseket.
7. Az asszonyokat kezeld tisztelettel.
8. Mindig az igazat válaszold, amikor kérdéssel fordulnak hozzád.
9. Ne vegyél el pénzt, ha az más taghoz vagy más családhoz tartozik.
10. Azok, akik nem tartozhatnak a maffiához: bárki, akinek közeli rokona a rendőrség tagja, bárki, aki rokonságban áll a család tagjának szeretőjével, bárki, aki nem tiszteli az erkölcsi értékeket.

A maffia Tíz parancsolata szent és sérthetetlen... számukra.

Spencer kíváncsian veszi el a felé tartott telefont és a füléhez emeli.

- Spencer Morris - szól bele hivatalosan és kimérten.

- Miss Morris, már hiányzott a gyönyörűen csengő hangszíne - Carlos Salinas van a vonal másik végén.
- Mr. Salinas - a lány hangját egy cseppnyi undor színezi meg. Vajon mi járhat a fejében? Talán fél vagy talán csak gondolkozik és próbál egy lépéssel a férfi elé ugrani.
- Úgy gondoltam, itt az ideje jelentkezni - mondja a férfi nevetve. Most itt lenne a vége? Meglehet állítani a tervüket vagy ennyi? Véget érhet minden ilyen hamar?
- Már furcsának találtam, hogy az egoista énje nem kopogtat az ajtómon, ami persze magától, az ördögtől elég szokatlan dolog - Spencer igen határozottan próbál "csevegni" és kideríteni ezt-azt.
- Ajjaj, milyen dolog ez? Engem az ördöghöz hasonlít?! Igen lealacsonyító véleménye van rólam Miss Morris. Ez nem igazán tesz jót az egómnak - Salinas igen jól szórakozik. Elég átlátszóan csinálja, amit csinál. Hisz nyilvánvaló, fel akarja idegesíteni Spencert.
- Az ön egója teljesen rendben van. Most pedig a hívása okáról szeretnék beszélni!
- Mindent a maga idejében, drága! Egyenlőre nem óhajtok semmilyen kompromisszumot kötni. Egyenlőre jól szórakozom - persze, hogy jól szórakozik...
- Nos, ez esetben köszönöm a semmitmondóan üres hívását! Örömömre szolgált, de még nagyobb örömmel fogom ismét rács mögé csukni. Ajánlom, aludjon nyitott szemmel! Az ördög is olykor elszundikál - ha egy hétköznapi emberrel beszélne Spencer, akkor az már a rendőrségen lenne és fenyegetéssel fel is jelentette volna, de ez esetben nincs félnivalónk. Lazán lecsapja a telefont, meg se várja a férfi válaszát. Miért is tette volna? Salinas nem akar alkudozni, és ha ő nem akar, akkor az egész maffia sem. Náluk ő az úr, persze amíg börtönbe nem kerül....

*Spencer szemszöge*

- A maffia, ugye? - kérdezi szinte rettegve Louis. Aprót bólintok, ledobom a telefont a kanapéra, majd én is lehuppanok rá - Mit akartak?

- Nyugalom! Semmit, csak kicsit ijesztgetni próbáltak, de egyenlőre ők se tudják szerintem, hogy mit akarnak. Csak sodródnak az árral és remélik, valahol partra veti őket a víz - vázolom fel röviden a helyzetet. Nyugalom, persze. Hisz én se vagyok nyugodt. Van egy olyan érzésem minden kezd kicsúszni a kezem közül. A maffia furán viselkedik. Rejtőzködnek, tervezgetnek, pedig ez nem jellemző rájuk. Nagy vihar készül, szinte biztosan tudom.

- Ez meg ki a franc? - pattan fel Liam idegesen. Az ajtócsengő folyamatos csengése szinte sérti füleinket. Este 10 óra van.

- Ma mindenki megbolondult? - kérdezem hitetlenül, majd felállok én is. Kattog az agyam... - Menjetek a pánikszoba közelébe, a biztonság kedvéért! Megyek megnézem kifeküdt rá a csengőre - mondom nekik, de inkább parancsnak szántam, mint tanácsnak. Érzékelték is a mondatom stílusát és elindultak a könyvespolc felé. Megropogtattam ellustult ujjaim és elindultam a bejárati ajtó felé. Ahogy odaértem az ujjaim a csípőmön lógó fegyvertartó felé siklottak és rátapadtak a pisztolyra. A szabad kezemmel a kilincs felé nyúltam és óvatosan lenyomtam, majd szinte kitépve a helyéről kinyitottam.

- Hello! - a legnagyobb megdöbbenésemre egy szőke hajú lány integetett nekem esetlenül.

- A fiúk ma szabadságon vannak, ha aláírást szeretnél, küldj egy levelet a címükre. - mondom kedvtelenül és bevágom előtte az ajtót. 

- De én az FBI-tól jöttem! - kiabál a lány. Először azt hittem rosszul hallom a köztünk lévő becsukott ajtó miatt, de nem. Határozottan FBI-t mondott. Kíváncsian, felvont szemöldökkel nyitottam ki az ajtót. Újra a tökéletes fehér mosoly fogadott. Ki ez? Valami irodakukac? 

- Miben segíthetek? - kérdezem kicsit bunkón. Na jó, nem csak a sztárokat nem csípem, hanem a vakítóan szőke és túl plasztikázott lányokat is messziről elkerülöm. Okkal! Néha a koruk magasabb, mint az IQ szintjük.

- George küldött, hogy a társad legyek vagy valami ilyesmi - mondja a haját piszkálva. Hirtelen abbahagyja, majd egyszerűen pofátlanul besétál mellettem a házba. Tágra nyílt szemekkel, ledöbbenve nézek utána.

- Azt akarod mondani, George hadnagy?! - javítom ki. A hadnagy idős, elég tiszteletlen ha ilyen fiatal simán letegezi és ezt ő se nézi jó szemmel.

- Igen, igen.. mondta, hogy elmész, ha végeztél itt és valószínűleg én leszek az utódod - hogy mi? Ha elmegyek egyetemre, akkor ő veszi át a helyem? Mi? Idegesen rohantam be a nappaliba a telefonért. Tárcsázni kezdek.

- Baj van? - jön elő Niall, mögötte pedig a másik négy srác.

- Baj, az mindig van! - mondom ingerülten és újra megpróbálom beírni a telefonszámot.

- Ki ez a szépség? - kacsint rám Harry, majd a szőkeség felé biccent.

- Lassan a testtel Styles, házinyúlra nem lövünk! - mondom komolyan, de ő csak jót nevet rajtam...

- Morris! - hallom meg a telefonból a hadnagy hangját. A fülemhez kapom a készüléket.

- Uram, van egy kis gond, nem is olyan kicsi! Olyan 95 C-s lehet - mondom fintorogva. Harry kicseszett jól szórakozik, szinte a földön fetreng a nevetéstől. A szőkeség pedig a melleit bámulja, majd egy sötét pillantással jutalmaz meg. Hoppá, megbántottam... de sajnálom... ja nem is!

- Most nem díjazom, az amúgy kiváló humorát Morris! - mondja komoran a hadnagy. Kellemetlenül krákogok egyet és feszülten figyelem, hogy folytassa - Miss York az FBI újonca. Szeretném ha kiképezné, ha minden jól megy, sikeresen megpályázhatja a helyét, ha az ön lemondása érvénybe lép! - tényleg újonc "szaga" van. De mi az hogy képezzem ki?

- Lehetetlen ne kérjen! - mondom kicsit erőteljesebb hangon és végig nézek a lányon. Magassarkú, miniszoknya és retikül. Mégis hol tarthatja a fegyverét, ha a testének kb. 20%-át fedi csak ruha? Na jó, inkább nem akarom tudni!

- Nem kérés volt Morris, hanem parancs! - mondja a hadnagy, majd lecsapja. 

- Spencer Morris! - nyújtom egy megadom magam stílusban a lány felé a kezem. A parancs az parancs.

- Claudia York! - nyújtja ő is, és megrázzuk egymás kezét - Késő van. Most megyek, de majd jelentkezem! - mondja mosolyogva. Én is mosolyt erőltetek magamra.

Miután bemutatkozott a fiúknak, persze Harry legnagyobb örömére... azután elment, mi pedig fáradtan dőltünk végig a kanapén.

- Hát, furcsa egy ismerkedős este volt - mondja nevetve Niall. Visszaemlékezem én is és nevetni kezdek. Furcsa telefonok, váratlan vendég és egy téves riasztás...

- Elmegyek a pizzáért, mindjárt jövök. - áll fel Harry a telefonját nyomkodva, majd felkapja az asztalról a kocsikulcsot.. Mindnyájan dobunk felé egy Okét és tovább lustálkodunk. Csak fekszünk, és nem szólalunk meg. Várjunk csak...

- Ki rendelte a pizzát? - kérdezem higgadtan. Körbenézek és mindenki a fejét rázza.

- Biztos Harry! - legyint Zayn és visszaengedi a fejét a párnára.

- De nem értem, miért nem szállítják ki?! -értetlenkedem tovább. Valami igen furcsa...

- Harry! - kiáltok fel. A lámpa a fejembe felcsillant. Riadtan ültek fel a fiúk - Jaj, ne! Harry! - kiabálok torkom szakadtából és rohanni kezdek a bejárat felé. Késő, már késő...és bumm, ahogy kinyitom a bejárati ajtót hatalmas robbanás és moraj rázza meg a környéket. Rémülten rohanok le a lépcsőn... és akkor megpillantom Harry kocsiját... lángokban áll, de Harryt nem látom. Hol van? Ugye nem? Ne!